Velence, az álmok városa

Nulladik számunkban (ami próbakiadás is egyben) az idén szeptemberi veneziai kirándulásunkról  kívánunk beszámolni. Lehetőségünk nyílt a gyékényesi, ID70 típusú biztosítóberendezés megtekintésére, a Venezia Euro Night nemzetközi éjszakai gyorsvonaton két (jobbnál jobb) utazásra, az olaszok vendégszeretetének megtapasztalására és nem utolsósorban az Adriára épült város bejárására.

2006. szeptember 8-án 15.50-kor találkoztunk Pécs állomáson, a nemzetközi pénztár peron felőli bejáratánál. Miután Diktátorunk (Budainé Boldog Ágnes) kiadta az útiparancsot, megtámadtuk a gyékényes felé indulására váró MD motorvonatot. A délutáni csúcsforgalomban ha szűkösen is, de akadt mindenkinek ülőhely. A 8913. számú vonaton a  kétórás utazás a beszélgetésnek (tehát az unalom hiányának) köszönhetően gyorsan eltelt. Miután a Zákány község területén fekvő Gyékényes határállomáson elhagytuk a szerelvényt, felmentünk az ottani forgalmi irodába. Egy tipikus nagyállomási, igen korszerűberendezés, az Integra Domino 70 kezelőasztalával találtuk szemben magunkat. Az éppen szolgálatátadást lebonyolító rendelkező és táblakezelő készségesen magyarázta el nekünk ennek a jelfogófüggéses, tolatóvágányutas, vágányfoglaltságot ellenőrző és egyéb szolgáltatásokat nyújtó biz.ber. működését, valamint lehetőséget adtak nekünk a kezelési műveletek kipróbálására is. Miután a forgalmi irodában alaposan körülnéztünk, elhagytuk a rendelkező tornyot és Zákány község felfedezésére indultunk el. A sétát úgy időzítettük, hogy úgy érjünk vissza az állomásra, hogy még akkor is elérjük vonatunkat, ha az netán pontosan érkezne. Erre természeretesen nem került sor, a Dél-Balaton-part zsúfolt vasútvonala még a fürdőszezonon kívül is tetemes késéssel veri el a Venezia menetrendjét. Felszállás után átestünk az útlevélellenőrzésen, közben avonatot továbbító gigant átadta helyét a horvát vasutak villamos mozdonyának, majd kifutottunk az államhatár felé. A szemfülesebbek csomagjaiikat egymásba, illteve a székekhez kapcsolták, mások így tették fel a csomagtartóra, hogy a tlovaj (vagy a mi) fejére essen. Nagy sebességgel rohantunk bele a horvát éjszakába, közben a légkondi kikapcsolhatatlanul folyamatosan fagyasztott minket. Érdeklődve figyeltük a HZ által alkalmazott jelzési utasítás fényjelzéseit, mígnem a szlovén határőrök kérték el útiokmányainkat. Egyesek már most szenderegtek, a szakmabeli vasutasok azonban virrasztottak szinte egész éjjel, hogy láthassák Ljubljana városát. Vonatunk döcöggéssel és valószínűleg (amit mi belül nem hallhattunk) hatalmas dübörgéssel díjazta a szlovén pálya minőségét. Hamar elérkezett az olasz határ, közben a különböző nemzetiségőú jegyvizsgálók is folyamatosan ellenőrizték az utazóközönség menetjegyeinek érvényeségét, Ági néni nem kis örömére, akinél a jegyek voltak. Itália sínjein már kellemesebbne tudtunk suhanni, hamar beértünk Triesztbe, ami mint későb kiderült, fejpályaudvar. Innen egy olasz gép vett minket kezelésbe, szabályosan repültünk együtt az olaszok hajnalával. Csak amikor már megvirradt, láthattuk, milyen nagy sebességet használ az olasz vasutak mozdonya. Pillanatok alatt elhagytuk Venezia Mestre állomást, majd mindkét oldalról a tengerrel határolva értük el Venezia Santa Lucia pályaudvart. Itt kiszálltunk, a napközben nem szükséges csomagjainkat beadtuk a csomagmegőrzőbe, majd Ági néni engem maga mellé véve elindult, hogy az olasz kollégákkal egy gyors üzemlátogatást szervezzünk meg. Noha én nem tudok olaszul, a német nyelvet úgy-ahogy beszéltem, Ági néni is tudott volna az olasz vasutasokkal németül kommunikálni. Volna. Az összes kolléga ugyanis német megszólításunkra olaszul felet, amikor pedig francia nyelvtudásommal próbálkoztam (egy papírra írtam ki a szükséges kifejezéseket), a csomagmegőrzőnél találtuk magunkat. Sem az angol, sem a kézzel-lábbal mutogatás, sem a MÁV embléma megmutatása sem használt nekik. Így a forgalmi iroda megtekintését törölni kellett a programból.

Hamarosan egy nagy, városkörüli sétára indult a csapat, melynek nagy része gyalogosan történt. Ellátogattunk a halpiacra, de nem hegytuk ki az ottani Mercedes Citaro csuklós buszok megtekintését sem, aztám szabad program következett. Voltak, akik a sikátorokat választották, a fáradtabb (vas)utasok pedig miután a padról elzavarta őket a presszó tulajdonosa, a helyiekhez és a többi turistához hasonlóan a lépcsőt választották pihenőhelyül. Következő nagyobb állomásunk a Szent Márk tér volt. A Dózse-palotába való belépést egy 150 méter hosszú embersor végigállása alőzte volna meg, így beértünk a galambok kergetésével. Egy parkban telepedtünk le, itt állomásoztunk kora estig. Közben a vállalkozó típusúak Ági nénivgel egy fergeteges sikátorbóklászásra indulhattak. A pályaudvarra vizibusszal kívántunk visszajutni. Ez azonban kisebb incidenssel járt. A Szent Márk téren (és egyébként mindenhol) ugyanis a beszállás a következő képpen történt: a „megállóban” egy hajó volt kikötve, a megálló vizibuszok ehhez a hajóhoz kötöttek ki. Mi az 1-es járatot kívántuk választani. Az emberek folyamatosan nyomultak föl a vizibuszra Miután az megtelt, a megállóban szolgálatot teljesítő hajós bezárta a járgányt és „elmenesztette”. Ráhel anyukájával együtt már felszállta, amikor a tipikus olasz kinézetű „úriember” megállapította, hog a busz tele van és indított. Ági néni az összes magyar tudását bevetette, még a német szavak is eszébe jutottak, amikor a csoport egy részét látta kifutni a hajóval. Az olasz lelkesen indokolta (mármint olaszul magyarázta) a hajó indulását, Diktátorunk azonban magyarul adta tudtára (inkább a mi és a mögöttünk várakozó magyar csoport tudtára), hogy nem szereti az ilyen viselkedést. A következő járat menetrendszerint 10 perc múlva érkezett, mivel azonban mi álltunk a sor elején és nem tudtunk volna félreállni, az éppen érkező, 4-es számú gyorsjáratot rohamoztuk meg. Üldözőbe vettük Ráheléket, majd mint kiderült, meg is előztük őket. A Santa Lucia pályaudvar előtt tolakodó olasz hölgyet Ági néni még néhány keresetlen szóval meg is intette, majd leszálltunk. Ráhelék csak néhány másodperc csodálkozás után értették meg, hogy mi hogy kerültünk előbb a pályaudvarra, hogy Diktátorunk miképpen korrigálta a jelentkező rendkívüli eseményt.

Vonatunk még nem volt betolva, így csomagjaink kiváltását és a visszajáró eurófillérek kiosztását követően megtekintettük az állomás jelzőit, váltóit. Felszálltunk egy emeletes elővárosi villamos motorvonatra is,melynek légkondicionáló berendezése olyan hangokat hallatott, hogy hamarosan el is hagytuk az indulásra váró szerelvényt.

Vonatunkat végre betolták. Nagy nehezen megtaláltuk az ülőkocsikat, melyeknek ajtajai még zárva voltak. Közben egy biciklivel közlekedő dolgozó cikázott közöttünk, aki néha egy rádióba beszélve tartotta a kapcsolatot talán a forgalmistával.

21.00 után el is indultunk. Mindenki fáradt volt, az alvás könnyen ment. Nehezebb dolguk volt már a határőröknek, akik hosszú percekig ébresztgették Mátét, na meg engem. Hiába, a megfáradt vasutasnak pihennie kell.

Reggel berfutottunk Gyékényesre. Szép látvány volt az államhatár előtt nem sokkal a Drávából felszálló ködfelhő. Mátéval az állomáson egy nagy sétát tartottunk, majd megvártuk a Szombathekytől Pécsig közlekedő gyorsvonat kihaladását. Mi ugyanis egy Szentlőrincig, Barcson át közlekedő személyvonattal kaptuk el a Kaposvár felé járó, Pécsen végállomásozó gyorsvonatot. Pécs állomáson elbúcsúztunk egymástól, majd mindeni, aki gyalog jött, keresett egy szimpatikus mercibuszt és hazautazott.